Ahogy elindultam a dolgozószoba felé, hogy leüljek nekikezdeni az első blogbejegyzésnek, kisütött a nap.

 Ahhoz még volt lelkierőm, hogy kinyissam a laptopot, és bekapjak egy kocka csokoládét, amit doppingszerként megengedtem magamnak – de aztán még egy pillantást vetve az ablakon át a kertemre, lehajtottam a gép tetejét, és indultam felhúzni a kinti cipőmet, fogtam a vetőmagos kis táskámat, és már kint is voltam, hogy magamba gyűjtsem az oxigént és – átmenetileg – a D-vitamint. Minthogy a májusi fagyosszentek hideg fuvallatai a kora tavaszi öltözéket tették indokolttá, csak egy rövid veteményezésre készültem, de ahogy lenni szokott, a föld érintése rögtön beszippantott, elkezdtem gyomlálni, és közben megtervezni, mi fér még el a sűrűn beültetett három magaságyás kevés szabadon maradt üres felületeire.
Sokszor a napom azzal indul, hogy míg forr az első csésze teámhoz a víz, már kint terepszemlét tartok és az úton-útfélen elém kerülő gyomokat húzgálom, meg az első marék mentát vadászom le a forró italomhoz. Ez elveszi a reggeli meditáció idejét, de azt gondolom, az önfeledt természettel való egyesülés legalább annyira épít, mint a jelenlétben időzés klasszikus formája, az ülőmeditáció. Persze megtanultam, hogy nemcsak ebben a testhelyzetben lehet meditálni, és ezzel nyugtatom akkor is magam, amikor a szűkre szabott hétvégi szabadidőm eltöltését latolgatva az erdei séta mellett teszem le a voksom (és szinte mindig ez történik, ha a választás a benti lelki munka – meditáció, kezelés vagy bármilyen más gyakorlat illetve a napfényes kirándulás között húzódik).

Nagyjából egy óra kell, hogy a fás-ligetes környékbeli turistaúton megtaláljam a lelki békémet, és a zaklatott nagyvárosi nyüzsgés feszültségét ott hagyjam a bükkfák alatt. Előfordul, hogy egy öleléssel is „megcsapolom” a bioenergiájukat, és megélem a hála és a természettel való egység érzését.
Az erdőfürdő mint módszer ideájával csak három éve találkoztam, de a természet feltöltő erejének tapasztalata negyven éve velem van. Nem hagyhatom megemlítetlenül, akinek ezt köszönhetem: nevelőapámat, aki vadászból vált a természet szerelmese, és sikerült lelkesedésével beoltania másokat is a családból és környezetéből. Számos alkalommal volt módon kiülni vele az erdőbe, és mellé megtanultam, hogyan járjak minél kevesebb zajjal és miképpen fogjak fel minél többet a környezet jelzéseiből.
Amikor szembe jött a japán sinrin joku gyakorlata, már nem csodálkoztam, hogy tudományos tények is igazolták, milyen gyógyhatása van a környezetünkkel való egység megélésének: nemcsak a depressziót, szorongást oldjuk ennek segítségével, de az immunrendszerünket erősítő NK sejtek száma is erősödik – mondják – ráadásul a hatás nem is rövid, akár 30 napig is velünk marad…
Azóta többször elém bukkant az a lehetőség is, hogy az erdőt jól ismerők társaságában egy mélyebb, alaposabb megértést is szolgáló – akár 24 órás – túrára menjek. Egy gombász szakember és még kéttucatnyi hozzám hasonló lelkes gombavadász társaságában eltöltöttem már egy fél napot a Dömör-kapu térségében, és arra is fenem a fogam, hogy egyszer kipróbáljam, amit a Duna-Ipoly Nemzeti Park hirdet: egyik őrük társaságában kint lehet éjszakázni a Börzsönyben, olyan helyekre is eljutva, ami egyébként a kirándulók elől elzárt terület, és a nappal elfekvő vadak éjjeli életét is szakavatott kísérővel meg lehet lesni.
Szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon könnyen bármikor hozzájutok a föld, a fák, a növények és szabadon élő állatok közelségéhez, és igyekszem befogadni azt a tudást, amit tőlük kapok: a komplikációmentesség, a célszerűség, az egyszerűség – az egység élményét.
(a blogbejegyzés megszületését végül is a természet támogatta – egy májusi futó zápor elhintésével, aminek köszönhetően visszakocogtam a házba, és le tudtam ülni megírni azokat a gondolatokat, amelyek gyomlálás közben formálódtam meg bennem…)